Egyszer volt, hol nem volt, egészen pontosan tavaly tavasszal történt, hogy épp egy irományon dolgoztam az erkélyen, mikor a telefoncsörgés belezavart egy barokk körmondatomba. Az utolsó utáni pillanatban közölték velem, hogy fáradjak be az egyetemre, ha lehetséges, mert munka van kilátásban. Persze megörültem a hírnek, mert ezért sírtam/veszekedtem már január óta, de hadd fejezzem be a dolgozatot. Mire újra felvettem a barokk mondat fonalát, ismét csörgött a mobil, ezúttal kedves volt osztályvezetőm közölte, hogy sebesen robogjak be az intézménybe, mert a rendező próbát tart. Csodás! Megyek. Igaz, nem fogom megismerni, de megyek. Nagy sietve összeszedtem magam, még jó hogy az ajtót bezártam magam után. Fel az emeletre, majd topogás az ajtó előtt. - Bekopogjak, vagy ne? Megvárom a végét, úgyis mindjárt vége. Jézusom az első nap és itt se voltam, de hát nem szóltak időben. Jellemző. Úristen,mi van ha elzavar? Bekopogok.
Szerencsére nyílt az ajtó és kiömlött rajta a színészbagázs, majd egy valaki volt oly kedves a renező elé tolni, hogy itt a dramaturgod, asszisztensed, vagy amit akarsz. Nem tűnt vérengző fenevadnak, sőt egész barátságos volt a kócos fejével. Közölte, hogy vegyek el egy példányt, és holnap reggel találkozunk ugyanitt. Szuper! Értettem. Igenis.
Olvasás éjszakába nyúlóan. No problem, eddig is ezt csináltam, csak most kényszert éreztem mindent elsőre felfogni. A görcsös akarás, persze nem értést szült. Mi ez a sok név, és akkor most mindenki két szerepet játszik? Ez ki már megint? Ó, anyám, mi lesz ebből? Nem igazán sejtettem mi lesz ebből, bár a karakterek adottak, de így pusztán a szöveget olvasva nem rohantak meg a képek.
Az első olvasópróbán aztán tisztult a kép, és így lett egyre világosabb minden egyes plusz információval. Először Csabára lett kiosztva Byron szerepe, de az olvasón meggondolta magát Artur, így lett Botond Byron, Csaba pedig Shelley. A hangsúlyozás, vagy a hangszín miatt? Talán mind a kettő, de a csere után helyére került a két fiú.
Nem történt semmi kirívó, vagy különösebben érdekes, mégis végig a torkomban dobogott a szívem. Nem dolgoztam még senkivel se az egyetemről, se a színházból. Eleve újdonság volt minden, és ettől teljesen megbolondultam, felpörögtem, és nem akartam elhinni, hogy végre nem csak elmélettel traktálnak. Mint nem született színházi ember, halvány fogalmam sem volt arról, hogy ki ez a kissé túlvezérelt rendező, így rágoogleztam. Na, ez jó lesz. Színészből rendező, de még játszik is. Nem unatkozik. Meg akartam felelni, bár fogalmam sem volt, mi a dolgom...